(Lókupec jeligével írta: a Meseíró)
A nap legelső sugarai ragyogtak fel a harmatos füvön, amikor egy aszott öregasszony a mézeskalácsházban nagyot sóhajtott. A ház igazi tulajdonosa, a vén gonosz banya végképp elköltözött, pontosabban nyaralni ment hosszú-hosszú időre, méghozzá a Kanári-szigetekre. Ráfért már a pihenés, gonosz boszorkánynak lenni nem könnyű dolog!
Sőt, kifejezetten nehéz! - gondolta a pöttöm öregasszony. Ő is csak a Meseíró rimánkodására és az Erdei Állatok Bizottságának felkérésére, bár egy kis vonakodással vállalta el a feladatot. Nem gondolta, hogy ez a szakma talán a legnehezebb az erdőben. Hogyan is gondolhatta volna ...! Ő csak egy apró öregasszony volt, fekete kis szemekkel. Őszes haja volt, amit kontyba feltűzve viselt. Ha az ember rápillantott, nagyanyónak képzelhette, aki rohan kisunokáihoz.
Még hogy erdei boszorkány! - kérdezték az erdő kisebb-nagyobb állatai. - Ez az öregasszony? A vak is láthatja, hogy nem boszorkány.
De ha a főztjeit megkóstolták, rögtön megváltozott a véleményük: - Na igaz, ami igaz, a főztjei boszorkányosan jók!
Ezt az egész erdő jól tudta, és ha idegenekkel találkoztak, emlegették is.
- Az erdő látvonyosságai közé tartozik a várrom, a színek összes árnyalatát figyelhetik meg a tetejéről ... - mondta büszkén a lakosság, aztán meg: - és ha megéheznél, menj el Josephine nénikéhez (mert így hívták a nénikét), az erdő boszorkányához. És feltétlenül kóstold meg a csokis tallérokat, melyeket kínálgat, és vegyél a finom feketeerdő tortából is, mind a tíz ujjadat meg fogod nyalni utána!
Szóval a főzéssel jól állt, a varázslással viszont nem. Az a sok kristály- és üveggömb, az a sok varázslat, no meg a bájital, a repülő seprűkről nem is beszélve!!! Ráadásul óvatosnak kellett lennie, mert minden pillanatban az a veszély fenyegette, hogy a fejére dől a rozoga ház. Bár a Meseíró rendelt pár manót a ház felújítására, de ők csendben el is lopakodtak (éppen akkor, amikor a Meseíró kiment egy pillanatra a konyhába meginni egy csésze forró kakaót), mivel az egyik társuk majdnem eltávozott az élők sorából, amikor egy száraz kuglóf rápottyant a fejére.
A házat benőtte a gaz, a falak minden pillanatban feladhatták a szolgálatot. Az egykor oly szép tető, amit annak idején Jancsi és Juliska megdézsmált, most tiszta penész volt, és a méz lassan csordogált ki a mézeskalács-cserepek közül ... egyszóval: nem volt a régi!!!
Ha tulajdonosa engedné, hogy lebontsák a házat, bizonyára egy bizonyos "Tölgyfa Kávézó" épülne az erdő ezen pontján.
Az új boszorkányt mindenki szerette, még akkor is, ha kicsit hadilábon állt még a boszorkánykodással. Amikor azt mondta, hogy hókuszpókusz, akkor a déli szellő kezdett el fújni, amikor azt mondta, hogy csiribá és csiribú, akkor villámok cikáztak.
A Meseíró felkelt az íróasztalától, és belebújt a papucsába, mivel már megsokallotta az írást.
- Holnap hozzáírok még egy kicsit. Ennyi nem elég egy napra? - gondolta, és lassan kiballagott a szobából.
